Néha
úgy érzem, egyedül én érzek. Csak én gondolkozom az életen. A fákon, a
leveleken, a virágok nyílásán, az eső záporozásán. A hajnal lágy színein, a nap
fényén, a hold ragyogásán. A folyó csobogásán, a tó hullámzásán és a tenger
csapkodásán. Mintha csak én látnám bennük a csodát. Talán tényleg csak engem
érdekel egy-egy madár harsány trillája a napsütéses égbolton. Talán csak én
látom másképp a világot. Mint apró fekete folt, az élet fehér tükrén. De mégis
létezem. Ha oktalanul is, de itt vagyok, a háttérben, megbújva a kíváncsi
szemek elől, vigyázva, hogy senki se ismerhessen meg. Senki ne tudja, mit
gondolok. Eltűnök az árnyékban, némán, ábrándokkal telten, a leghátsó padban.
Várva, hogy egyszer észrevegyenek. Aztán jössz Te. A farkas a bárányok között,
a sötét a fény mögött. És észreveszel. Váratlanul érkezel, és nem szándékozol
eltűnni. Tudni akarod, mit gondolok. Nem tudod, mennyire félek Tőled, hogy
mennyien néznek rám rossz szemmel Miattad. De ez Téged nem érdekel. Akkor is
tudni akarod, mit gondolok. Hiába nézek Rád szúrós szemmel, forgatom a fejem, szaladok el...nem
hátrálsz. A falamat ostromolod, melyet magam köré húztam, távol tartva magam az
emberektől. De a fal túl erős. Porlik és omlik, de tart. Véd. Véd Tőled.
Türelmesen vársz, és minduntalan azt kérdezed, "Mit gondolsz?". De
sose fogod megtudni, hogy amit gondolok az….hogy beléd szerettem.
