2014. október 29., szerda

Prológus

Néha úgy érzem, egyedül én érzek. Csak én gondolkozom az életen. A fákon, a leveleken, a virágok nyílásán, az eső záporozásán. A hajnal lágy színein, a nap fényén, a hold ragyogásán. A folyó csobogásán, a tó hullámzásán és a tenger csapkodásán. Mintha csak én látnám bennük a csodát. Talán tényleg csak engem érdekel egy-egy madár harsány trillája a napsütéses égbolton. Talán csak én látom másképp a világot. Mint apró fekete folt, az élet fehér tükrén. De mégis létezem. Ha oktalanul is, de itt vagyok, a háttérben, megbújva a kíváncsi szemek elől, vigyázva, hogy senki se ismerhessen meg. Senki ne tudja, mit gondolok. Eltűnök az árnyékban, némán, ábrándokkal telten, a leghátsó padban. Várva, hogy egyszer észrevegyenek. Aztán jössz Te. A farkas a bárányok között, a sötét a fény mögött. És észreveszel. Váratlanul érkezel, és nem szándékozol eltűnni. Tudni akarod, mit gondolok. Nem tudod, mennyire félek Tőled, hogy mennyien néznek rám rossz szemmel Miattad. De ez Téged nem érdekel. Akkor is tudni akarod, mit gondolok. Hiába nézek Rád szúrós szemmel, forgatom a fejem, szaladok el...nem hátrálsz. A falamat ostromolod, melyet magam köré húztam, távol tartva magam az emberektől. De a fal túl erős. Porlik és omlik, de tart. Véd. Véd Tőled. Türelmesen vársz, és minduntalan azt kérdezed, "Mit gondolsz?". De sose fogod megtudni, hogy amit gondolok az….hogy beléd szerettem.
Szablon wykonany przez Jill